2006 nyarán kezdődött a következőképpen. Péter az utazás.com-on egy topikban, az útitárs keresőben toborzott egy kedvezményes csoportos transz szibériai /haszani (észak-koreai határátkelő) Euro City Star jegyhez útitársakat. Nekem pont kapóra jött (pont egy hónapja jöttem haza az USA-ból, mert kiutasítottak, mivel turista vízummal dolgoztam 2 évet), mert gondolataim erősen két út között voltak, vagy otthon maradok mindenféle tervek nélkül, vagy elutazok valahova. Így jött kapóra Péter keleti útiterve. Ezt a Szibéria/Mongólia álmot már elég régen dédelgettem és igen kétségbeesetten kapaszkodtam minden lehetőségbe, amiből akkoriban egyébként sem volt sok. Senkit nem tudtam bebolondítani, hogy tartson velem egy ilyen hosszú útra éppen Szibériába. Belevágtam úgy is, hogy 6 számomra teljesen ismeretlen fiatalember volt kilátásban, mint útitárs. A Péter később elmondta, hogy voltak más jelentkezők is pl. a kerekes székes utazó Bendegúz és három műkörmös hölgy is.  Bevallom ma már nem értem én sem, hogy mertem elindulni ennyi idegen férfival. Persze azért kettőjükkel találkoztam személyesen is, a többiekkel vagy telefonon beszéltem vagy csak az útlevelüket láttam. Az alak azonban, aki a történetekből kirajzolódott nagyon tetszett nekem és én is vágytam az övékhez hasonló kalandokra. Eddigre már én is megjártam Dél és Közép-Amerikát hátizsákkal nyolc és fél hónap alatt, de az más volt. Olyan igazi vagány, bevállalósra gondoltam (nem Lonely Planetes utazásra). Szerintem talán sikerült érzékeltetnem, hogy mekkora volt az elszántság.

Fehérorosz elektricskán, (minden bokornál megálló fapados)

A jegyről már itthon kiderült, hogy szemfényvesztés és nem úgy van az (mivel ehhez meg kellett venni a helyjegyet is, inkább visszaváltottuk). Oroszországba sem kaptunk vízumot Pesten, voucher és repjegy nélkül. A terv több sebből vérzett, de ahogy mondtam, a lendület már nagyon megvolt. Tehát mi csak azért is mentünk a „majd meglátjuk” szellemében és ez velünk is tartott, sőt szerintem tart is a mai napig. Könnyes búcsú a szüleimtől a Keleti pályaudvaron és mi elzakatolunk. Többszöri átszállás (Csap, Lviv, Kovel, Pinszk, Breszt, Baranovicsi… (végig elektricskán) és több nap után megérkeztünk Minszkbe, ahol ismét tettünk egy próbát az Orosz Konzulátuson sikertelenül. De nekünk már akkor volt egy új tervünk. Vásároltunk a zöldség piacon egy régi, szovjet rendszámú Izs Kombi gépjárművet a zöldségestől, egy zsák krumplival együtt.

Breszti erőd ( középkori magyar neve: Berestye)

 

És nekivágtunk a határnak, ami Péter információi alapján egy olyan mondvacsinált határ inkább vámvizsgálat (Fehéroroszország és az Oroszországi Föderáció között). Nem akarok nagyon részletekbe mélyülni, de arra mégis kitérnék micsoda élmény volt ez a kocsi. Már ha elindult. Egyes nem volt, rögtönk kettesből indult „bakkecskébe”. Képes volt a nyolcvanra a gyorsforgalmin és mi akkor úgy éreztük minden lehetséges, még az is, hogy ezzel átvágunk Szibérián.

A fehérorosz gyorsforgami díjmentes volt belarusz rendszámra.

A határ előtt azonban beintett a drága és egyszerűen nem volt hajlandó begurulni az őrbódéhoz (itt már 500 km-en evett 1 liter motorolajat). Maradt tehát a vagány terv, a sötét beálltával a szántáson hajtottunk keresztül a zöldön.

Próbáljuk betolni

Tudom, ilyet nem szabad, de belevágtunk józan fejjel. Lámpa lekapcsolva és még a fékre sem léptünk, nehogy feltűnést keltsünk. Minden óvatosság ellenére egyszer csak láttuk, hogy mögöttünk egy oldalkocsis motor közelít néhány alakkal. Megálltunk, Péter (mivel akkor még csak ő beszélt oroszul) kiszállt mi meg hitványan lapítottunk a kocsiban. Mindenki beszart, hogy itt lőnek le a határőrök. Hosszas duma után röhögve szállt vissza és ecsetelte a hihetetlent. Ezek a katona ruhás fegyveresnek látszó srácok hagyományőrzők és a fegyverük, ahogy ők maguk sem voltak valódiak (fagéppuskások). Ők is megijedtek tőlünk. Huh, megkönnyebbülten hajtunk tovább a barázdákon billegve mi is ők is. Hosszú este volt még, hűvös és esős. A kocsi másnap megkezdte a szerelőműhely látogató túráját.

Mindent összevetve elértük Moszkvát. Nagyon jó érzés volt. Moszkva maga nem nyűgözött le, de az, hogy megcsináltuk az igen. Siker ittasan hajtottunk tovább keletnek. Egy-egy ellenőrzőponton raktunk egy kis dollárt az útlevélbe és elengedtek (régi szovjet minszki rendszámmal voltunk, kocsi átiratás nélkül). Útközben megnéztük Vlagyirt és Szuzdalt, Nyizsnij Novgorodot kikerültük északról.  Így haladtunk egészen a XV. századi makarjevói kolostorig ami nagyon impozáns látványt adott a Volga partján ragyogó arany és ezüst kupoláival. A Volga folyó itt nagyon széles volt. Mosdani fürödni a folyóhoz jártunk, de kisebb mellékágain.

Valami felhajtás/ rendezvény volt, sátrak voltak elszórtan a gát mentén. Végigsétáltunk és mivel valami katonai rendezvény volt, mi pedig többen katonaruhában voltunk minket is behívtak és megkínáltak. Ez megint jó volt, mert eddigre már eléggé éheztem én, a többiek nyilván nem, de én bizony faltam a hajdinakását és azért nekik sem esett ám rosszul. Dolgunkat jól végezve hosszas noszogatás után elindultunk az Izzsel a földúton ahol elég hamar megállított a hatóság. Első sorban az autó rendszámán akadtak ki majd jött sorba a többi. Ki ez a belorusz Tátjána akinek a nevén vannak a papírok. Az éjszakát megint a kocsiban töltöttük katonai és kutyás őrizettel. És egy ajánlattal, amit nem fogadtunk el, mert elég borsos volt, és mert szerintem ez az egész kb. az a kaland volt, vagy része annak, amit vártunk is. Szerettük volna látni mi lesz belőle. Eddigre már egyébként főre csökkent a társaságunk (Gábor, Tibor, Péter és Marianna). A többiek (Ákos, Sanyi és Zoli) szabadság hiányában már nem jöttek velünk Oroszországba, ők a balti államokon keresztül Finnországba mentek. Tovább bonyolódott az ügy, mert magyar útlevelek voltak fehérorosz tokokban plusz a Péter a horvát hajóvezetői jogosítványát adta be okmány gyanánt. Mindebből ők nagyon ügyesen azt állapították meg, hogy lengyel kémek vagyunk. És végül arra is rájöttek, hogy nincs vízumunk bárki fia borjai is vagyunk pedig kéne, hogy legyen. Közben kiderült, hogy másnapra várták Putyin elnököt helikopterrel, a katonai rendezvény egy orosz belső elhárítás ( СВР/SVR) veterán ünnepsége volt a sátrakkal. Mi pedig ott vendégeskedtünk, külföldiként, vízum és regisztráció nélkül, külföldi katonaruhában (vegyes katonai ruházatban, bundeswehr, magyar, horvát, angol, iráni). Péter mondta, hogy ő mindig rosszkor van rossz helyen (hasonló élményei voltak (Nyugat-Kínában/Újgúriába).

Gyorsított eljárással vittek a katonai bíróságra, mivel katonának néztek minket (sajnos katonaruhában utaztunk). Előkotortak valami iskolai angol tanárt, aki fordított és megvolt a bírósági eljárás. Mindezen idő alatt mi a városkában szabadon járkálhattunk. Hamar megszületett a döntés a deportálásról, amit a mi tanító nénink könnyes és szánakozó arccal közölt. Szóval „ribjáti” menni kell, de ameddig erre sor kerül addig is „elszállásolnak” egy olyan „bizonyos helyen” de sietve hozzátette, hogy ez nekünk nem lesz rossz. Enni kapunk, ágyat meg mindent aztán sírva fakadt. Mi még mindig boldogan egyezkedni próbáltunk, hogy akkor, már ha lehetne, Mongóliába vagy Abháziába deportáljanak  (toloncoljanak) már. Egyébként tényleg ez az egész nagyon vidáman ment. Ők is, mi is nagyokat derültünk. Például az Izst ők el sem tudták indítani. Ismét Péter kapta a kiváltságot, hogy oda álljon vele, ahová ők szerették volna. Kérdeztük mi lesz az Izzsel. Mutatták, hogy megy bele a Volga mellékágába. Jókat derültünk. Aztán jött a rabosítás és hát igen, lesitteltek egy ’30-as években épül régi NKVD börtönbe.

A Gazellában is ment a kihallgatás.

Újlenyomat, front és profil fényképek, cuccok el és mentünk a cellákba. Egyedüli lányként én magáncellát élvezhettem. Azért itt már nem vidámodtunk. Én igenis tartottam attól az első éjjel, hogy esetleg lesz, aki visszaél majd kiszolgáltatott helyzetemmel, de ilyesmi nagy megkönnyebbülésemre nem történt. A fiúk második nap egy cellába kerültek már. Kiabáltunk át egymásnak időnként. Mosdóba reggel 6-kor engedtek ki. A nap folyamán ügyes-bajos dolgokat egy sarokba helyezett alumínium vagy bádog vödörbe (min 20 l) kellett intézni, ami már érkezésemkor igen közel volt a max. kapacitásához. Néhány nap elteltével merészeltem jelezni a problémát a smasszernak erre behívták Pétert. Igen, ismét Péter. Ő cipelte ki a fazekat, ami nem volt könnyű és különben is. Biztos jellemformáló élmény volt ez számára. Azt hiszem elmondható, hogy ekkortájt, nem konkrétan a bödön körül, kezdtünk gyengédebb érzésekkel viseltetni egymás iránt. Ki tudna ennél romantikusabb kezdetet?! A bádog vödör csordultig volt pisivel és kakival, a tetején úszott, néhány véres tampon és szárnyas betét. Péternek, a többi rab (üzbégek, kazahok), a szemközti cellából kiabálta, hogy húzza a WC-s vödröt a smasszer fejére. Szerencsénkre nem tette meg, mert akkor a börtönélet is hosszabb sztori lenne.

Búcsúzás az autónktól (udmurtiai Izs kombi 1600 GLX 1990y.)

További kihallgatások voltak ahol ismét megnyugtattak, hogy már jelezték a Lengyel nagykövetségnek az ittlétünket, ami már nem volt vicces. Nekem a hét folyamán volt még két cellatársam az egyik bevert fejjel, a barátja szeretgette meg. Ő hamar elment a kabátomba. A másik eléggé „bejáratott” lányka volt. Mindenki jól ismerte és többet volt a cellán kívül, mint belül. Egy hétig tartott a börtönélet Pávelnek köszönhetően, akinek akkor egyáltalán nem fejeztük ki hálánkat, Kijárta nekünk, hogy amennyiben a költségeket mi álljuk, ő, mint a deportálás végrehajtója, elvonatozik velünk Orsába. Így ért véget számunkra az oroszországi börtönkaland és kezdődött a Kaukázusi. Engem Mariannát 10 évre, Pétert 5 évre utasították ki az Oroszországi Föderáció területéről.

 

Hárman maradtunk Tibivel, Gábor köszönte, jóllakott a kihívásokkal és inkább felült egy hazafelé tartó vonatra dél Ukrajnában, Dnyeszterfehérvár mellett. Mi meg kicsit töprengtünk, hogy merre tovább és megszavaztuk a Kaukázust. Ez öt perc volt. Komppal nem jártunk szerencsével Iljicsovszkba (drága is volt, meg ritkán járt) maradt megint a vonat Románián Bulgárián és Törökországon keresztül.

Az Eufrátesznél (kelet Anatólia)

A Kaukázus rengeteg látnivalót, nagyon kedves embereket, nagyon meleget, betegséget, sok fáradtságot és további egy rendőrségi incidenst valamint egy deportálást tartogatott még számunkra. Nagyon kedves barátokra tettünk szert Örményországban és Karabahban. Azerbajdzsán viszont nem volt jó. Nagyon gyorsan elhúztunk. Bakuban kétszer cirkuszolt a rendőr velünk, hogy honnan van térképünk, biztos, hogy nem a metróaluljáróban vettük az újságosnál az lehetetlen. Azután Pétert egyszer bekísérték a rendőrőrsre szintén térkép mizériával. 5-6 órát tartottak ott mire nagy nehezen elengedtek. Az emberekkel sem voltak jó élményeink, többször gúnyolódtak rajtunk. Hja tényleg, egyik reggel a sátrunk előtt két katona várt. Akkor már csak ketten és egy pár voltunk az iráni határ közelében. Péter tárgyalt velük nekem meg bajusz alatt annyit mondott szép komótosan és halkan, hogy most fuss a falu felé amilyen gyorsan csak tudsz, hozz segítséget. Én meg elfutottam egy halászfaluba. Szóltam nekik, hogy én sem tudom mi, de valami gáz van, jöjjenek segíteni. Együtt visszaindultunk, addig már Péter is felénk gyalogolt egyedül. Igen vörös volt a nyaka. Azt mondta szerettek volna velem elvonulni a sátorba, ezen ment az alku. Kapott egy gyomrost is. Ekkor határoztunk, hogy vonat vissza Örményország. Amíg a vonatot vártunk, bevittek a vasúton valami hivatalba, nem szép szóval. Követelőztek, hogy mit csinálunk itt. Végignézték az összes fényképet a gépen, átkutattak mindent. Mániákus volt az egész, mindenáron örmény kémnek akartak titulálni. A Tibi is mesélte, hogy őt is többször bevitték a rendőrök, mert készített egy-két képet. Hozzáteszem látnivalókban sem találtuk olyan erősnek az országot, mint Kartvelit /Georgiát vagy az örményeket.

chinvaliban dél-oszét alkoholistákkal

Örményországban nagyon jó viszony alakult ki az akkor még működő tiszteletbeli magyar konzullal a Richter Gedeon gyógyszergyár helyi kereskedőjével Artasezzel. Állati kedves volt, segítőkész és törődő. Példa nélküli. Szintén mély barátság szövődött közöttünk egy jereváni családdal, akikkel a vonaton (az obscsi vagonban) ismerkedtünk meg. Ők lettek Ajsa lányunk keresztszülei és a mai napig tartjuk a kapcsolatot, segítjük egymást olykor. Rengeteget vendégeskedtünk. Volt olyan falu, ahol minden második házból kifutottak utánunk az utcára, hogy behívjanak egy kávéra, teára vagy bármire. Hallatlanul vendégszeretőek. Ugyanakkor a fejletlenségnek is van egy bája. Nosztalgia, érintetlenség, nagyon tetszett nekünk.

Georgiában a Stepanstminda felé tartván stoppoltunk. Két férfi vett föl bennünket egy zsigulival. Olyan részegek voltak, hogy estére jöttek rá, hogy az ellenkező irányba mennek, mint szándékoztak. Hihetetlen figurák voltak. Egyszer megálltak pisilni, az egyinek a sapkáját lefujta a szél a szakadékban. Ő meg részegen majdnem utánaugrott. Az üveg csacsa (georgiai törköly pálinka) körbejárt.

Átcsorogtunk Arcahba/ Hegyi-Karabahba (kaukázusi Montenegró) ahol a fél ország le van rombolva. Vank felé tartva találkoztunk egy baráti társasággal az erdőben. Ők sem voltak már szomjasak. Lóra pakoltak engem és a cuccokat felgumipókozták és együtt mentünk Vankba, ahol megvendégeltek. Vicces este volt az is. Sokat nem pihentünk. Azután egy másik faluban egy fiatal és nagyon lelkes tanító (Artasez) vett pártfogásába. Kerestünk egy régi kolostort. Vállalta, hogy felvezet bennünket és megmutatja azután náluk maradtunk éjszakára vendégségbe. Ez különösen kedves emlék. Jó kondiba volt a srác. Nem győztünk loholni utána föl a hegyre. A fiúknak az önérzetét nem kicsit bántotta a dolog. Péter duzzogott, Tibi rögtön kiderül szívbeteg. A fárasztó túra után nagyon finom és egészséges, friss házi kosztot kaptunk, gyümölcsökkel minden.

A deportálás Karabahból történt, de szerencsére már akkor, amikor mindent megnéztünk, amit szerettünk volna. Valami olyan területen voltunk, ahol nem volt jogellenes, de veszélytelen sem. Itt az éjszakát a katonaságnál töltöttük. Velük kajáltunk és ittunk a kantinban. Aranyosak voltak. Itt egyébként egy Nivával szedtek össze bennünket és miközben a laktanyába tartottunk, (Ahol szegény tiszteletbeli konzul igazolt bennünket és kezeskedett értünk csak hogy még szorosabbra fűzzük a barátságot.)   a minket szállító autó sofőrje egyszerre félreállt nagy hirtelenséggel és egy sörétessel a kezében futott a sűrűbe részegen. Mi meg skubiztunk a kocsiban, annyira abszurd volt az egész. Visszajött sikertelenül és magyarázta, hogy vaddisznót látott.

Ilyesmik történtek ott. Aztán szépen kezdett őszülni. Mi pedig úgy döntöttünk mi is délnek indulunk. Törökországon keresztül több ezer kilométert stoppoltunk. Előfordult, hogy oda mentünk, ahová az első megálló kocsi vitt bennünket. A törökök / kurdok is nagyon vendégszeretőek. Jártunk a hegyekbe az iráni határ közelében Semdinlitől délre az iraki határnál. Voltunk családnál, ahol két felesége volt az embernek. Voltunk kurd családoknál több ízben. Egyszer majdnem szakadékba csúsztunk az iraki határ mellett. Ott is simán át tudtunk volna sétálni Irakba de nem tettük. Egy időre elég volt a határsértésekből. Meg akartak téríteni az alavita kurdok, Alah hitére.  Vitt egy kamionsofőr bennünket, akinek Bagdadban kilőtték a kamion oldalsó ablakát. Megadta a számát. Ígérte másnap megy Mersinbe és elvisz. Feljelentettek, mert gyanús alakoknak véltek katonaruhába várakozni a mersini úton, Sanliurfa mellett. A rendőröknek elmondtuk, hogy várjuk a kamiont, megyünk vele Mersinbe. Megadtuk a számot. Ők hívták föl a mi éppen alvó sofőrünket és így jött a fuvarunk. A török rendőrök meg leinformálták a kurd sofőrt, hogy milyen kapcsolatban áll velünk. Kedves kamionos volt, de elég fáradt, ezért az autópályán egy-egy szakaszt felváltva mi vezettünk (persze kamionjogsi nélkül, 40 tonnát).  A kikötőből Mersinből Ciprusra kompoltunk Gazimagosába. Ott jó sok mandarint ettünk és bejártuk töviről hegyire a török és a görög részt is. Innen aztán hazajöttünk és két dolgot határoztunk el, hogy otthonról kocsival elmegyünk Indiába és hogy útközbe azon leszünk, hogy családdá váljuk.  Folyt. köv.

Babik-Mamik emlékmű Arcahban (NKR)

Útban Merszinnek (TR)

Famaguszta / Gazimagosa (NCY)