Burgasz- Batumi (kimaradt rész)

Előljáróban, annyit, hogy a december 31-e és az újév első napja január elseje életünk egyik nagy próbanapjai voltak. Utólag, már bántuk, hogy nem vártuk meg a hajót, de minden nap későbbit mondtak, először 29-e aztán 30-a, végül 31-e. Megelégeltük, de a kitartásunk és az utazószellemünk tovább vitt minket az úton. Most már több hónap elteltével, tudjuk, hogy a január 1-ei Port Bulgaria West hajótársaság kompja  a nagy vihar következtében számos hibája keletkezett, és ezt követően 1,5 hónapos felújításra szorult. Amennyiben megvártuk volna a kompot, és azzal megyünk, lehet hogy a mi kocsink rögzítőhevedere pattant volna el a hajón (mert néhány  kocsié a viharban a terhelés végett elszakadt). Az szinte 100%, hogy a gyerekek végighányták volna a viharos utat. A bulgáriai Burgasztól, Törökországon át a georgiai Batumiig, két verzióban írtuk meg. Az első a Peti írása a második a Mariannaé. IMG_20161231_195226

A bolgár-török határon, a rendszám a jégtől nem látszott.

Peti verzió: Az útról, hát mit mondjak. Régen volt ilyen kalandos utunk. Burgaszig még, úgy ahogy minden ok volt, Karnobat és Ajtosz között kegyetlen hófúvás 1500 ember éjszakázott az úton, közel a bolgár tengerparton. Mi szerencsésen letértünk alsóbb rendű utakra és megérkeztünk Burgaszba 30-án este, ahol közölték, hogy nem megy a hajó talán holnap. 31-én délben közölték, hogy megint csúszik még a Batumi hajó indulása. Mi nem vártunk tovább a hévtől vezérelve elindultunk Törökországon keresztül. Először a szozopoli útról visszafordítottak, majd a Mala Tarnovoi úton a Kijev – Isztambul távolsági busz mögött megálltam, ez nagy hiba volt, mert emelkedőnek 25 cm-es hóban nem tudtam elindulni. Hiába volt nálam  karéliai (finn) kerékalátét, mégis elkapart. Ezt a kerékrásegítő műanyag lapot, még Kárpátalján vettük. A hóláncot, persze Hévízen hagytam, mivel nem számítottam Bulgáriában ekkora havazásra. Egy londoni rendszámú  Mitsubishi Pajero húzott fel az emelkedőn utána már gördülékenyen ment. A törökök a határnál mondták, hogy náluk is nagy hó van, vigyázzunk. A határnál csak pár kocsi volt, mögöttünk két moldáv nő volt egy Volkswagen Passátban, a török férfi szórakoztatóiparban dolgozhattak.  Ahogy átértünk és haladtunk a trákiai Kirikkale felé. Az út egyre jobb lett jól le volt takarítva a hó. Jég is kevés volt, ez után, ahogy kiértünk a gyorsforgalmira, gyorsítottam, már nem a bolgár 30-40-es tempóban haladtunk, hanem 70-80-al. Jött egy emelkedő a gyorsforgalmin, ott teljes jégpáncél volt. Egyből megpördült a kocsi, pörgött a gyorsforgalmi 2 sávjában (legalább háromszor körbefordultunk), osztott pályás volt az út, fékeztem de már késő volt. Nem akartam a szalagkorlátnak csapódni, inkább az árkot és a szántót választottam. Az árokban a hó fal és a bokrok lásították le a kocsit. Szerencsére senki sem sérült meg, okoltam magamat, miért nem inkább 40-el mentem, mint Bulgáriában. És miért nem vettem új téli gumit, vagyis nem is kellett volna venni csak átcserélni a másik MPV-ről az új Nokian Nordman (finn) gumikkal (amit apám vett tavaly nyáron Batumiban). Egyszerűen hülye voltam, hogy három kisgyermekkel ilyen felelőtlenül vezettem. A gyerekek szerencsére nem ijedtek meg. Ezt követően újév előtt egy órával kivontatott egy autómentő a főútra. A kocsi erős lemeze felfogta az ütést. A bal oldali tolóajtó sérült a tolóajtó ablaka kiment, az oldalajtó a nagy horpadás miatt, valószínű cserés lesz. A hátsó csomagtér ajtón van egy kisebb horpadás, és a lökhárítón, pár helyen lement a festék. Egy ideig felvetődött bennünk, hogy visszafordulunk, de a gyerekek bíztattak, hogy menjünk tovább. Kitartás, tovább kell haladni a cél felé, az utat és a célt követni. Az ablak helyét befóliáztuk, beragasztottuk. Haladtunk keletnek, a Boszporuszt az új I. Szelim-hídon szeltük át, amit pár hónapja adtak át.  Izmit előtt láttuk a pár hónapja átadott új Márvány tengert átszelő autópályahidat is. Az anatóliai hegyekben Bolu után a kocsi legyengült. A gáz üzemmel már Belgrádtól kehélye volt a kocsinak. Plovdivban és Sztara Zagorában (még Bulgáriában),  meg akartam nézettetni  gázossal, de két ünnep között nem dolgoztak. A benzin kevés volt s kocsiban, egyre lassabban mentünk, végül a leállósávban megálltunk. Elmentem gyalog az autópályáról előre 4-kmre benzinért, azt hittem kifogyott a tank. A gáztank majdnem tele volt, de azzal meg nem ment egyáltalán, ezelőtt 100 km-rel még gázzal is mentünk. A kutak nem az autópálya mellett voltak, hanem a vele párhuzamosan futó D100-as gyorsforgalmi út mellett. A török autópálya is kerítéssel körbe van kerítve. Este 9-kor kerítést másztam, majd patakon, erdőn, és 80 cm-es hóból kiérve végre elértem a D100-as utat (közben grátiszként a vadkutyák is megkergettek). Az első benzinkúton csak dízel és LPG volt, 1 km-es körzetben volt másik két kút is, oda is elsétáltam. Sehol nem volt benzin, csak az egyik kúton még CNG és Adblue volt csak. Törökország LPG nagyhatalom, nagyon sokan gázzal járnak. A kutas azt monda, hogy 12 km-re biztosan van benzin. Megpróbáltam pár percet stoppolni, de átfutott bennem, hogy ki venne fel pont ma Törökországban egy fekete ruhás férfit, amikor, pont ma, január 1-én volt az isztambuli éttermi terrorcselekmény. A kút felé gyalogolva láttam egy rendőrőrsöt, visszasiettem oda, hátha adnak a zsaruk egy kis üzemanyagot. Először értetlenül álltak, persze nulla idegen nyelvtudás. Teára és vacsorára invitáltak, de én törökül mondtam, hogy 3 kisgyerek ül a fűtetlen kocsiban, egy órája, aminek még az oldalüvege is hiányzik, és már -17 fok van, 1160m-en. Könyörögtem, hogy vigyenek vissza csak 3 km-rt, ahol alacsonyabb a kerítés és vissza tudok jutni az autópályára. Nem hatotta meg a rendőröket a könyörgésem. A raktárból hoztak 2 l benzint, és utamra bocsátottak, mondták stoppoljak, de én inkább másik úton rohamlépésben visszasiettem a kocsihoz, az autópálya alatt volt egy vadátjáró, azon kúsztam át. Utána hogy kijussak a leállósávba a vadvédő kerítést át kellett másznom. Összesen 9 km-rt mentem oda-vissza. Mikor visszaértem már mindenki nagyon aggódott. Nem fáztak, mert szerencsére elhoztuk a nagyon vastag hálózsákokat is. A Marianna mondta, hogy volt kint az autópálya fenntartó, megörültem, hogy hátha visszajönnek. A rendőröktől kapott benzinnel beindult, de csak 300 m-rt mentünk vele előre. Közben, az autópálya felügyelet is megérkezett, kértem vontasson el az első településig, nemet mondott. Mondta hívjam a 155-t az autóklubot, de az csak török sim-ről működik. Hívtam a 112-s segélyhívót, de ott senki sem tudott angolul. A török csontalap tudásunkat kellett elővenni. Mondták no stess jönnek. 2 óra múlva küldtek ki rendőröket, hogy nem fagytunk-e meg, mivel már -20 folt kint. A kocsiban már 0 fok volt, jól leheltük, közben megjelent az autómentő is, ami a 15 km-re levő Yenicagarból jött, régen jártunk már ott. Aránylag ismertük a települést. A 15 km-rt 2,5 óra alatt tette meg, tettem fel a kérdést magamban. Irányít az autómentős, mert nem vontat, hanem felhúz a teherautóra, különben is automataváltós kocsi nem vontatható. Az irányítás közben lehúzom a jobb első ablakot, hogy halljak. Húznám, vissza nem megy fel, a motorja jó, hallani, hogy erőlködik. Jégoldót fújtam az ablak nyílásába, sajnos nem segített. Végül elindulunk a teherautóval, -20-ban, nyitott ablakkal, három gyerekkel. Volt nálunk pattogós csomagoló fólia, azzal takartuk be az ablakot. Másnap az Iszuzu tréleres szervizbe vitt Yenicaga külvárosának szervizzónájába. Törökországban a szakmák szerint tömörül minden, nincsen szétszórva a városban. A varrodások, egy utcában vannak, az aranyékszerészek is egymás mellett, az autószervizesek általában a települések peremterületein, egy hullámpalás, vagy bádog lemezes szerviz negyed az egész. Egymás mellett vannak az autóvillamosságtól kezdve, a autógázosig mindenki. Ott hamar megoldották a hibát. A kevés benzin ledermedt a nagy hidegben. A benzinem is régi lehetett az alján, mivel otthon többnyire gázzal jártunk. A gázrendszer a szomszéd településen nézték át Geredében. A Bárdinál vásárolt Japanparts (olasz vonalkódos, de inkább kínai) gázszűrő el volt tömődve, pedig egy hónapja cseréltettem. Gerede után a Fekete-tenger parti Szamszunban aludtunk. Ismert szálláson és helyen a belvárosban. Innét az adzsáriai Batuminak mentünk, mivel tudtam, hogy Grúziában kapok mindent a Mazda MPV-hez. Törökország és Irán felejtős Mazda téren azt tudtam. Böngészni a myparts.ge –n lehet alkatrészeket.

IMG_0098

 

Az MPV-hez, balos tolóajtót ugyanolyan ezüst szürkét kaptam, de csak a 390kmre levő Tbilisziben, sötétített üveggel, légterelővel 200 georgiai lariért vettem (1GEL=110Ft). Piros, fekete és fehér színű volt Szamtredia és Kutaiszi környékén is. Az új ajtót 150 lariért rakták be, de ebben volt karosszéria munka is, mert sérült a küszöb és a tolóajtó alsó része is. Végül az egész mutatványt, festéssel együtt úgy 50.000 Ft-ból megúsztuk, de az idegesség, és a kalamajka nem fog hiányozni. Mindenből tanul az ember, és így is nő a probléma megoldó képességünk.

Marianna verziója:

3.nap december 31-e (Burgasz- Babaeski /TR/)

Boldogságunk határtalan, siker. A komp viszont még ki sem kötött és mivel egyébként is csúszott már épp eleget az indulás és mi a nagy sikerre is és hát különben is hogy már végre újra úton vagyunk  felindulva másnap el is határoztuk, hogy mi nem várunk, inkább akkor haladunk szárazföldön.

IMG_0086

A török autópályán

Hja azt még nem is mondtam, hogy szállás tekintetben én igen paráztam Bulgáriától és Törökországtól (főként a kosz végett) de ez a burgaszi szállásunk szuper volt egyszerűen.

A hó még mindig esett rendesen, ha nem egyre inkább. Ez egyik szakasz nem messze a török határtól le is volt zárva, de hát mi az nekünk. Nem fognak ki pont rajtunk….Én már ekkor egyébként inkább visszamentem volna Burgaszba, de Petinek már elgurult a gyógyszer és csak úgy úszkált az openstreet máris volt új útvonalunk. Mentünk a hóba, beszorultunk a hóba, kétszer is…. de mi akkor is. A frászt is rám hozták, hogy Törökországban még ennél is több hó esett a hírek szerint, ami azért annyira engem azért nem ijesztett meg, mert a lényeg az, hogy azok akkor is hatékonyabban takarítják el véleményem szerint. Határátlépésnél, teljesen idiótának néznek, amiben belátom, van is némi igazuk, hogy szilveszter estéjén hóesésben mi a „jóbüdöset” csinálunk mi ott. Megtörténik az átlépés és mi ismét nagyon elégedetten látjuk, hogy tényleg itt aztán profin eltolták a havat. És így hajtunk, mi mint ökör a csodásan lepucolt úton és már a hó sem esik egyébként, amikor is az autónk elkezd pörögni az úton, én markolom a velem hátul ülő két kisebbemet a lelkemből, félelemből Krisztus neve szakad föl és már csak az ő közbenjárásában bízom. Ütődünk és csúszunk és törik az üveg a hátam mögött és érzem is a kinti hideget, hallom a bokrok susogását, ahogyan taroljuk, őket aztán megállunk az szántásba. Mindenkit megtapogatok és nagy hálával a szívemben és megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy egy hajunk szála sem görbült. Még föl sem igazán eszméltünk a nagy megkönnyebbülésre, már senki sem sír és már közeledik is egy tréler. Szerintem nem volt 20 perc és kint is voltunk újra az úton, a kocsi üzemképes és haladunk a legközelebbi benzinkútra ahol kapunk fóliát hogy beragasszuk a kitört üveget. Nem mondom, mindenki le van taglózva, de senki még csak nem is pityereg. Egy pillanatra fölmerül, hogy akkor most haza megyünk, de ez a pillanat hamar elmúlik. Bemegyünk a városba, éppen odaérünk éjfélre. Nagy buli volt mondhatom. Megszálltunk és a reggelt vártuk, mert nekem apám azt tanította és igaza van, hogy az álom jó tanácsadó. Petit rettenetesen sajnálom és még magam is meg vagyok lepve saját magamon, hogy mennyire higgadtan tudom kezelni ezt a helyzetet. Más ezen ordítana és vagdalózna és bevallom, normál esetben ennél sokkal kisebb dolgokban ez nálam is igaz, de ez azért súlyos volt és látom is ezt a súlyt szegényemen. Honnan, honnan nem, előjön belőlem a bajtársiasság és inkább bíztatom őt és próbálom vigasztalni, mert igen odavan.

IMG_0095

Isztambul közeli autópályapihenőnél, -15 fokban

Tehát újabb oldalablak foltozgatást követően haladunk Isztambul felé. Ezúttal a vadi új hídon (I. Szelim) kelünk át a Boszporuszon mi, a törött szárnyú táltosunk (Mazda) és az open street. A hangulat ismét a régi, lelkesedünk. Már a főváros felé vezető úton haladunk, hogy hová. Hát persze hogy Grúziába, ami egyébként nem esik útba, de valahogy mi nem mehetünk keletnek anélkül, hogy először ne kanyarodnánk a Kaukázusoknak. Elmegyünk és megcsináltatjuk a kocsit ott. Tehát ez az irány. Haladunk egész jól, de lassul a kocsi. Petiről tudni kell, hogy csak akkor tankol, ha már kong a tank annak érdekében, hogy a pontos fogyasztást ki tudja számolni. Francba is Peti, miért nem tankoltunk kezdető párbeszéd úgy folytatódik, hogy „de hát még kell, hogy legyen, benne tudom”. Már karistol is az osm (szerintem szokjuk meg a rövidítését) és mondja, hogy még 10 km és jön egy kút. De a kocsi már csak 40-el aztán meg még annyival sem megy már. És azért ezen a ponton már igen morcos vagyok és Peti is, mert hússzal végül odacsorogtunk a pihenőhöz, de itt csak kaja és imahely, üzletek voltak, kút meg nem. Le sem állunk, rajta tovább hússzal. Elmegyünk két kút mellett is amik a velünk párhuzamosan futó főút két oldalán vannak de palánkot másszunk, árkot ugorjunk?! Á, osm már mutatja is, hogy jön a következő, 5 km múlva. És képzeljétek, tényleg jön, de megint csak az éttermekkel stb-vel. Én ekkor már követelném, hogy inkább itt álljunk most meg, de Petit már az elszántság viszi. Csordogálunk tovább. (Ez a szánalmas csordogálásunk volt 5 évvel ezelőtt a lakóautóval Mitsubishi Canterrel, ami a régi Mazdánkkal ellentétben nem vette jó néven az étolajat). Aztán persze lefulladunk végleg. Már indul is a Peti a palackkal az előttünk 3,8 km-re lévő következő pihenőhely felé azt remélve, hogy ott már lesz kút nem csak kaja. Ez olyan kora esti időben volt. Alinácskám kérdezgeti, hogy de hová megy apa stb. Várunk, kezd igen hűvös lenni. De jó, hogy tettem takarókat!

IMG_0092

Jönnek az útfenntartók, hogy mi a baj. Mondom, hogy mi van, hogy az uram elment már gyalog stb., kérdezik (Te meg kérdezed milyen nyelven, ilyen jól beszélnek angolul?! Nem oroszul hahaha. Activity mix azzal a néhány szóval amit ilyen körülmények között menthetetlen meglepően rövid idő alatt elsajátít az ember.) merre és én nagy örömmel látom rajtuk a szándékot, hogy megkeresik és elfuvarozzák. Bár közben azt is tudom, hogy a Peti meg levág a bozótba egy vagy két kanyart tehát csekély az esélye, hogy meg is találják, de hátha. Eltelik egy óra, olvastunk egy kis mesét, jönnek az útfenntartók vissza, hogy pedig ők nem találták meg, újra elindulnak keresni.  Szóval azért nem volt ez egy olyan meghitt, nyugis kis helyzet de szerintem a normálisnál sokkal higgadtabb. Na de végül 1,5 óra elteltével jön a Peti. Valóságos haláltusája volt, szöges kerítést mászott, megkergették a kutyák, nem volt benzin három benzinkúton sem (csak lpg és gázolaj), végül a rendőröktől kért és kérve kérte őket, hogy vigyék már vissza a kocsihoz, de az érdektelenség teljes volt. Azt mondták, ha oda tudott menni, akkor vissza is tud, de tényleg, hogyan is? Hiszen az örs nem a pálya mentén van?! Így a Petinek vissza is csak talpalni kellett és mászni és menekülni kutya ügyben. Átfagyva és kidögölve érkezik és hozza a kis kezeivel azt az kb 5 liternyi benzint, amit sikerült nagy keservesen kisírnia a rendőrségen. Közben a pálya fenntartók is visszaérkeznek. Be a benyó, kulcs elfordul, de a brümmm nem túl meggyőző. De a pályások megelégedni látszanak már azzal, hogy uracskám végül is megkerült, az már mellékes, hogy az autó ennek ellenére sem indul sajnos. Bíztatnak, hogy próbálkozzunk, mi meg tovább döccenünk párszáz métert és itt a vége. Ők meg már sehol, hogy netán intézhessenek nekünk vontatást. Tehát pár óra már eltelt és mi már jócskán kihűltünk, Petiről nem is beszélve.

Nincs más hátra, hívjuk a 112 segélyt ahol persze „csüngürüm bümbüm Hos Geldiniz” angolul „komszikomszá”. Édesen mondják, hogy a vanfájvfájvot hívjuk amit csak török sim-ről lehet hívni. Újra és újra hívjuk, őket mire nagy nehezen kijön a zsaru. Hogy a pályások hová lettek kérdezitek, igaz?! Mi is kérdeztük. Soha többé nem láttuk őket.

Zsaru meg nem vontathat, de küld valakit. Úgy egy órácska múlva a -20 fokban, már ki is ért a tréler. Na most ameddig fölcsörlőztek bennünket a platóra, le kellett húzni az ablakot hogy navigáljon továbbá, hogy a belengesse a hüvelyk újját kérdezvén minden rendben. Igen oké, akkor indulhatunk. De az ablak meg nem akar fölhúzódni. Én kiabálok a rendőr és a vontatós után, hogy nem okééééé, de persze nem hallják. És indulunk is lehúzott ablakkal a mínuszban a platón. Szerencsére kaptunk olyan durrogós fóliát, egy jó nagyot még az ablak foltozás céljából, így most azt is magunkra húztam így különösebben nem vágott a farkasordító. Mondjuk egy ponton azért tűnődtem, hogy nem vág vagy csak már nem érzem. A gyerekeket tapogattam. Peti viszont egyfajta vezeklés képpen nem bújt a fólia alá. Túléltük, sőt, még csak meg sem fáztunk. Pedig másnap kiderült, hogy az ablak valójában befagyott, mert -20 fok volt az éjjel.

Ami még a dolog szépsége, hogy kb. két éve szárazföldön jöttünk haza a gyerekekkel együtt Törökországon keresztül és megszálltunk vagy két éjjel. Ezek közül az egyik volt az a yenicagai szálloda, ami negatív példaként az útra való készülődés alatt a szemem előtt lebegett vagy kísértett, ha úgy tetszik, hogy olyan helyre nem vagy ha nagyon muszáj, arra az esetre a Jézuska hozott a lányoknak egy ready bed nevezetű alvó alkalmatosságot ami matrac és hálózsák egyben. Nos, ezen a jól sikerült éjjelen pontosan ebbe a szállodába vontattak bennünket és megkaptuk pontosan azt a szobát is, amelyben két éve megszálltunk. Pozitív csalódás volt, hogy most kevésbé volt dohányfüst szagú. Mennyire nem mindegy, hogy az ember milyen perspektívából nézi a dolgokat! Hát nem azt mondom, hogy milyen csodálatos volt, de megszépült a szememben. Akkor annyira ótvarnak láttam, de most átértékeltem a dolgot és máshogyan láttam. A török szállásokra általában igaz, hogy a szoba még mondjuk elmegy. Tehát az ágynemű mondjuk tiszta, a szoba hááát , na de a fürdő az ahol inkább jobb nem is körülnézni és tényleg csak a leg szükségesebb funkcióit kihasználni. Tehát itt is igaz volt ez párosulva a lepattantsággal. Olyan melós szállásféleség. Igazán ez őszintén engem a gyerekek miatt zavar leginkább, magunk részéről nem ráz meg különösebben. De a gyerek megnyugtatott, hogy anya, mindegy, jó ez. Egyébként pedig az ő szempontjukból úgy látom, bár már az Ajsa látja a higiéniás különbségeket is, de nem csinál nagy ügyet belőle. Minden szállást nagyon élveznek és az újdonság olyan erővel hat rájuk ebben a tekintetben is, mintha egy városrészt kellene például fölfedezni. Nekik ez is része a kalandnak.

IMG_0091

Lelkiekben pedig készültem rá, hogy a következő nap jelentős részét ezen a számomra szívborító helyen kell majd a gyerekekkel és apa nélkül kibekkelnünk. Azt hallottam, hogy a másik szobák egyikében is van kisgyerek. És ez már szöget is ütött a fejemben.

 

  1. nap

Olyan jót aludtunk, hogy csak na. Apa reggel tettre kész és ő is készíti magát lelkiekben, hogy legombolnak majd és hogy az egész nap ott fog dekkolni. Lemegy, de a tréleres, aki a trélert a kocsinkkal együtt leparkolta a hotel elé, még sehol. Visszajön. Én újra hallom a gyerek hangját a folyosóról és közben tűnődöm, hogy kik szállhatnak itt meg gyerekkel? Leszaladok még gyorsan a kocsihoz, hogy fölhozzak valamit, lemegyek a lobbiba és bingo, látom a szőke kiskölyköt magas, sovány, szemüveges egyértelműen európai apuval és a szívem megkönnyebbül, hogy magunkhoz hasonló utazásfertőzöttekkel találkozom. Rögvest váltunk néhány szót, azonnal rázúdítom, hogy miken mentünk máris keresztül és egy jól megtekert körmondattal vázolom az élettörténetünk azon szakaszát, ami a fertőzöttségünket érinti tehát az elmúlt 10-15 évet. Pislantásából látom, hogy az információ mennyisége és tömörsége levágta nála a biztosítékot és éppen próbál magához térni. Sajnálom, de muszáj volt megkönnyebbülnöm. Otthon nagyon izgulnak értünk, ami hízelgő és nyomasztó. Nekik nem mondhatom el, hogy mi történt, mert nagyon megviselné őket. Mi pedig tulajdon képpen jól vagyunk így. Ő hasonszőrű és kívülálló, talán megértheti.

Tudtam és tudom is, hogy nem mi vagyunk az egyetlen elvetemültek, csak mi vagyunk, akik reklámozzuk magunkat. Ők a két éves kisfiukkal utaznak. Apa osztrák, anya ukrán, egy kijevi ukrán rendszámú Fiat Doblóval utaznak. A gyerekhez németül és oroszul beszélnek, azért nem ukránul, mert anyai nagyi orosz. Jó kis egyveleg. Ők is Iránba tartanak. Ők is azt hitték, hogy a gyerek születését követően úgy 15 évig nem utaznak sehová és tessék. Egyébként minden telet utazással töltenek.

Kérdezem, hogy náluk a család hogyan viszonyul a hóbortjukhoz mivel nálunk ez kardinális kérdés. A családtagok egy testben vannak lesújtva, fölháborodva, kiborulva stb.. mindkettőnk részéről, ezért nagyon nehéz nekünk előállni az útjaink előtt és nyíltan elmondani, mire készülünk. Ami egyébként abból a szempontból nagyon értékes, hogy normál esetben teljesen más a családjaink életvitele és értékrendje, ami az élet nagyon sok aspektusában meg is mutatkozik az egyetértés pedig fehér holló. Ilyenkor viszont teljes az egyetértés.  Ő értetlenül néz rám és mondja, hogy náluk ezzel semmi gond, a családtagok is utaznak.

A kicsik aranyosan barátkozgatnak, cserélünk elérhetőséget és őszintén reméljük, hogy még összefutunk valahol Iránban. Engem nagyon földobott ez a találkozás. Egyébként is valami nagyon perverz módon nem vagyok lesújtva a történtektől. Tudom, hogy pedig ha normális lennék, akkor már rég haza kellett volna indulnom sőt, el sem kellett volna jönnöm mégis. Az egész, ahogy volt nekem inkább kaland, mint tragédia. Annak külön örülök, hogy a gyerekek sem úgy élik meg, mint valami borzalmat. Nem nyafognak, nem viseli meg őket. Az Ajsa annyit mondott, hogy most a kocsiban már azért kezdett kicsi megijedni, én meg mondtam neki, hogy épp itt volt az ideje. Kérdezte, hogy akkor most mi lesz? Mi meg nem nyugodtan, de nem is kétségbeesve elmondtuk, hogy pontosan nem tudjuk, de vázoltunk egy két lehetőséget, azt viszont határozottan kijelentettük, hogy meg fogjuk oldani, ha most pillanatnyilag nem is tudjuk, hogyan, de rendben lesz. Ezt türelmesen elmondtuk neki és megértette majd látta, hogy úgy is lett.

Hogy mi lett a kocsival? Nos jött a tréleres, Peti elment vele a szervizbe. Néhány óra leforgása alatt visszajött már a kocsival „saját lábon”. Kiderült, hogy annyira hideg volt, hogy a benzin ledermedt. Magasabb oktán számú benzint kellett volna tankolnunk. Viszont végre meghúzták az ékszíjat, végre nem nyikorog, és ha már itt tartunk, kerítettek egy gázost is, aki szintén rövid idő alatt helyrehozta a gázrendszert. Az pedig azért nem működött, mert olyan szűrő volt benne, ami tökéletesen lezár így a rendszert a gáztól is távol tartotta. Köszönjük Bárdi. Most pedig csodálatos havas tájon, de száraz úton haladunk tovább jókedvűen Samsun felé. És estére oda is érünk. Ez már a Fekete tenger partja, jóval kellemesebb idő van. Sikerül is nagyon klassz szállást találnunk ahol a fürdőszoba is igazán klafa.

Most látjuk a hírekben, hogy újabb terror támadás történt Istanbulban. Mi csak annyit veszünk észre, hogy nagyon sok a rendőri ellenőrzőpont és hogy szokatlanul sok a hívás otthonról. Őszintén úgy sajnálom a szüleinket, hogy min mehetnek a mi őrültségeink miatt keresztül.

  1. nap

Reggel indulás tovább és reményeink szerint Grúziába, Batumiba. Útközben megállunk Orduban, egy egy tengerparti városban. Kábel felvonón fölmegyünk a hegytetőre. Nagyon izgalmas és a kilátás is gyönyörű. Eszünk egy jót és indulunk is tovább. Fáradtan és késő este, de megérkezünk Grúziába. Én kettő a Peti és Alina egy éve nem jártunk itt.

IMG_0144

Az ordui felvonón, mögöttünk a város

Én szinte rá sem ismerek, annyira fejlődik. Először 10 éve jártunk itt Petivel megismerkedésünk kezdetén. Akkor egy kimondottan ellenszenves lepukkant porfészek volt. Legalábbis számunkra. Akkor nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívünkhöz nő ez a hely és hogy ennyire jelen lesz a későbbi életünk során. Most már szinte haza járunk ide de most a külvárosi részekre szinte rá sem ismertünk. Pénzváltók és benzinkutak rengetege.

Itt is pravoszláv karácsony van, tehát majd Január 8-adika. Gyönyörűen ki van világítva az egész város, a főtéren akkora karácsonyfa áll, hogy New Yorkban a Rockefeller Center előtt álló szerintem egy csemete. Izgatottan várjuk a holnapot, hogy jól körbejárhassuk a várost. Én közben azért azon is izgulok kicsit, hogy egyedül leszek a lányokkal.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s